A magyar átlagpolgár, aki ha felemeli valamiért a szavát azt azonnal összekeveri a politikával. Így kell ezt! (Nem számít, hogy ha az állam megpróbálna beleszólni, akkor azonnal azért támadnák!
Az ember már csak ilyen. Nem a magyar ember, minden ember. Minden ember olyan, ahogy szocializálódik. Márpedig a magyar ember nem tehet arról, hogy olyan körülmények között szocializálódott, hogy el kellett tüntetni a szorgalma gyümölcsét, le kellett tagadni a tisztességesen szerzett jövedelmét, szégyellnie kellett a gazdagodását, és hazugságra, tagadásra szoktatni otthon a gyerekét.
A szocialisták 1949-es szégyenletes térnyerése után elvették az emberektől a nemzetet 1000 évig összetartó hitet, de nem adtak helyette semmit. Többé nem a teljesítmény, hanem a rendszer kiszolgálásának mértéke lett a mérce, nem az alkalmasak, hanem a sunyi összeesküvéseket szőni képes alávalók kerültek a hatalomba. Aspiráns volt bőven, az, hogy egy csomót kiirtottak maguk közül is, meg sem látszott! Látszólag nem volt semmijük – a porhintés még ma is elhomályosítja a látást – de övék volt az egész ország. Minek is tárolta volna otthon bármelyikük is a herendi porcelánt? A gyárban jobb helye volt, és onnan is bármikor kivehettek bármit, ha – mondjuk – férjhez ment a falusi párttitkár leánya, s az adakozó Kádár nagylelkűségét láttatni kellett a Híradóban! Akik pedig nem tolakodtak mögöttük a sorban attól a saját produktumaikat is elvették, adták ingyen a „dolgozó” népnek. Az ember pedig megtanult túlélni. Hazudni, tagadni, lopni, rejtegetni és irigykedni (akkoriban tán még jogosan is ) mert az érdemtelenek kontraszelekciós világában csak belül forronghattak az érzelmek mindenkiben.
Így szocializálódott a magyar a legvidámabb barakkban. Ennek szellemében nevelkedett a gyerek, egy állandó kettősségben – mást hallott az iskolában, rádióban, az utcán, és mást otthon, családi körben. Otthon a régi értékek mentén nevelték, tanították tisztességre, igazmondásra, becsületre, ezeknek viszont a való életben nem volt semmi haszna. Biztatták tanulásra, de az egyetemekre a TSZ elnök és a párttitkár gyerekét vették fel. A tehetségtelenek, érdemtelenek, becstelenek világában nem volt helye a polgári értékeknek, amit ma számon kér a társadalom, és az emberek erkölcsi érzékét bántó igazságtalanságok láttán kifakad:
„Ez Magyarország! Ilyenek a magyarok!”
Pedig az összehasonlításban igenis megálljuk a helyünket. A világ már elismer bennünket, csak mi magunk nem látjuk önmagunk tehetségét, nagyságát, a fejlődésünket. Távolabb kellene menni a fától, hogy meglássuk az erdőt. Hogy észre vegyük milyen magasra törtünk, hogy lássuk, mit hagytunk magunk mögött.
Hogy tudjunk megfelelő ruhát találni, és ne öltöztessük egy temetésre kurvának a lányainkat!
Köszönöm… Remek kiegészítés. 🙂
Minden szavad igaz 🙁 “Így szocializálódott a magyar a legvidámabb barakkban. Ennek szellemében nevelkedett a gyerek, egy állandó kettősségben – mást hallott az iskolában, rádióban, az utcán, és mást otthon, családi körben. Otthon a régi értékek mentén nevelték, tanították tisztességre, igazmondásra, becsületre, ezeknek viszont a való életben nem volt semmi haszna.”
Ez nem minden családnál volt így. Sajnos, a szülők, – noha tudták, mi az igazság – nem mondták el otthon a gyermekeiknek, mert féltek, hogy a gyerek véletlen elszólással lebuktatja őket… és akkor jön az ÁVÓS fekete autó. Így az 50-es, 60-as években felnövő gyerekek magukévá tették az iskolában és a rádióban, TV-ben hallott pártpropagandát, (mást nem hallottak otthon, ami ellensúlyozta volna ezeket, a szülők lapítottak) és hittek a szocializmusban… nem véletlen a rengeteg szoci és DK-s a felnőtt, 60 felüli lakosságban. 🙁 Akiknek a szüleik el merték mondani az igazságot, mert bíztak bennük, hogy nem árulják el őket… no azok a jobboldaliak, leginkább FIDESZ szimpatizánsok 🙂