Elhagytak a gyerekeim. Ez így teljesen normális. Felnőnek, kirepülnek. Ami mégis foglalkoztat az a “hogyan”. Mindkettő akkor hagyott el végleg és végérvényesen amikor stabil párkapcsolatra talált. A stabil párkapcsolattal elkötelezték magukat egy olyan világ felé, amely nem azonos erkölcsi alapokon nyugszik mint amit otthon magukba szívtak. A stabil párkapcsolati elköteleződéssel együtt elzáródtak a táplálék szállító erek, beszáradtak, mint az érett dinnyénél. Beszáradtak, mert haszontalanná váltak. Vajon miért alakul ez így? Vajon mi az oka ennek a drasztikus változásnak?
Mindkét fiam falusi lány mellett találta meg a boldogságát. Ez nem lenne baj, régen a falu volt az erkölcsös élet záloga. Az a zárt közösség, ahol minden fiatalt szempárok követtek, ahol a legény legény kellett legyen a gáton, a leány pedig az erény hordozója.
A baj akkor kezdődött, amikor a falusi emberből városit csináltak. Amikor úgy gondolták, hogy a termelőből fogyasztóvá tett parasztember megtalálja a helyét, megőrzi a kultúráját, tovább viszik azt a világot amit apáiktól örököltek. Nem így történt. A falusi ember gyökértelenné vált a városon, észre sem vette, hogy a gyerekeit már nem korlátozza semmi, hogy már csak az ő szeme látja, hogy nincs visszatartó erő, hogy vasárnaponként a mise helyett a gyűrött lepedőn, a virtuális világba feledkezve tölti az idejét. Nem kellett már besegíteni a kis háztartásba, nem tanulták meg a kenyérsütés, a tésztagyúrás, a télire való konzerválás fortélyait. Az egyetemeken, főiskolákon elvesztették a fajfenntartás ösztönét, azt elfoglalta a gazdag, dologtalan életre való törekvés. Szolgákká, szolgáltatókká lettek a fiatalok, nem termelőkké, alkotókká, építőkké. Elkezdték lenézni a tanulatlan szülőket. A juttatásokat elfogadták, de már a személy nélkül. Már nem illenek bele a fiatalok által idealizált képbe, már szégyelik az előttük járó generációt. Vagy, mert nem “comme il faut” a mama és a papa, vagy mert nem állják a számonkérő, feddő tekinteteket. Mind a két fiam remekül alkalmazkodott a kisebb követelményeket támasztó környezethez. Benyelte őket a középszerűség, és még nem tudják, hogy a világ romlásának ez a kezdete. Egy fokkal feljebb már hirdetik az igénytelenséget: ” Senki nem üt a kezedre ha kézzel fogod meg…” megy az olcsó ruhák dömpingje, konkrétan a föld megmérgezése, a nylon zacskók reneszánsza, a bevándorlás pártolása, ami egyenes következménye az erkölcsi igénytelenségnek.
Ez a világunk vége. Nem egyiknapról a másikra, de a felgyorsult világban egyre nagyobb sebességre kapcsolva. Remélem Isten segít, s nem kell megérjem amikor a kis törékeny, szőke unokám csak kukucskálni tud a világra egy fekete burka résein át.
Tudod, az én kisebbik gyerekem is valahogy így viszonyul a “régi” családjához, azaz hozzánk. Soha egyetlen rossz szót nem mondtam a menyemre, mégis a legeslegelső célja azután, hogy megismerkedtek a fiammal az volt, hogy minél hamarabb elszigetelje tőlünk a gyerekünket. Az unokáinkat nem láttunk 8 hónapja, mert nem csak mi vagyunk nemkívánatosak náluk, de ők sem jönnek hozzánk. A menyem nem falusi lány, csak egyszerűen egy kétdiplomás parvenü. Sokat sírtam miattuk tudod Mariannem, de most már csak sajnálom őket.
Sajnállak !